Barátságos Írország – Interjú Modor Júliával

Júlia egy viszonylag zárt világban élt Írországban, ahol felnőtt fogyatékkal élőket gondozott. A terápia lényege az, hogy családi hangulatot alakítsanak ki a segítőknek, és a segítők is családtagként bánjanak a gondozottakkal. Sokat dolgozott, és sok szeretetet kapott ezektől az emberektől, és a barátságos ír néptől, ám hosszútávon, Magyarországon tervez jövőt.    

WP_20141120_002

  • Légy kedves, mutasd be pár szóval önmagad!
  • Modor Júlia vagyok, 24 éves, jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetemen tanulok pszichológiát, most klinikai pszichológia mester szakon vagyok. Nagyon fontosnak érzem a szakmámat, ez egy lényeges része az életemnek. Szeretnék majd a klinikumban dolgozni, és mindenképpen szeretnék majd pszichoterápiát csinálni! Talán azzal, hogy kimentem külföldre, hobbim lett az utazás, úgy érzem, hogy, ezáltal megnyílt előttem egy külön világ.
  • Helyben is vagyunk, mert ez lenne a témánk, hol is töltöttél el hosszabb időt, és mit is csináltál külhonban?
  • Írországban voltam, Kilkenny mellett, egy Calan nevű kisvárosban. Hét hónapot voltam ott, a L’arche nevű szervezetben önkéntes asszisztensként dolgoztam. Ezt a L’arche-ot Magyarországon Bárkának hívják, a hatvanas években alapította Jean Vanier, Kanadai francia fickó, aki felfedezte azt, hogy a fogyatékkal élő emberekben mennyi potencia van. Kivette őket az intézetből, magához vette őket, és azt hiszem együtt építettek fel egy házat, és aztán együtt élt velük, és látta, hogy mennyi mindent meg tudnak egyedül csinálni. Sokan el tudnak járni, akár 8 órás munkába, és nem kell nekik egy tömegintézetbe élniük életük végéig, hanem létre lehet hozni ilyen kis mikroközösségeket, és akkor önkéntesekkel működtetni ezt a rendszert. Én is egy ilyen helyen voltam Kilkenny mellett. Én két házban éltem, 3 hónapot Calan külvárosában lévő családi házban, ahol 3 önkéntes volt, és 3 fogyatékkal élő. Aztán átköltöztem egy másik házba, ahol 2 fogyatékkal élő, és 3 önkéntes dolgozott, és aztán még valaki jött a hozzánk, szóval ez egy eléggé gyakran változó rendszer volt, amiben mi éltünk.

WP_20150407_016

  • Amikor az ember ilyen nagy útra indul, azt gondolom, hogy óhatatlanul vannak benne kisebb nagyobb szorongások, mi vár az idegenben rá, mennyire fogadják majd be, hogy áll helyt a munkában? Te, hogy voltál ezzel?
  • Én tavaly előtt diplomáztam BA-n, és akkor volt bennem egy ilyen erős érzés, hogy el kellene menni külföldre, világot látni, meg az angol tudásomat is akartam volna fejleszteni, meg hogy jó lenne csinálni valamit a gyakorlatban is, a sok elmélet mellett. Nekem volt egy barátnőm, aki dolgozott Belgiumban egy L’arche-ban, és akkor ő mesélt nekem az egészről, és nagyon hirtelen jött ez az ötlet, mert nyáron nem foglalkoztam ezzel, hogy hogy is lesz ez a jövő évem? Aztán írtam egy levelet Corkba, ahonnan azt a választ kaptam, hogy nem tudnak fogadni, mert minden pozíciót betöltöttek már, szóval nincs hely. Na, jó gondoltam, akkor írok Kilkennybe is, és aztán nagyon- nagyon hirtelen történt minden, sok papírmunka volt vele, referenciákat kellett adni, minden bizonytalan volt, és akkor elmentem szüretelni Franciaországba. Ezalatt az idő alatt derült ki, hogy tudok menni. Hazajöttem, és egy hét múlva már mentem is, szóval túl sok időm nem volt azon rágódni, hogy hogyan fognak befogadni, meg mi lesz? Az tény és való, hogy persze nagyon izgultam, de nem azon, hogy az adott kultúra, hogyan fog engem befogadni, hanem inkább azon, hogy hogyan fogok helyt állni ebben a speciális környezetben, pl ebben a fajta segítségnyújtásban. A nyelv miatt is, ami azért a kultúrához hozzákapcsolódik, izgultam, hogy hogyan fogom megtanulni azt a nyelvet, amivel dolgozni fogok.
  • Na és, hogyan fogadtak, mert most már itt tartunk?
  • Nagyon pozitívan fogadtak, én nagyon-nagyon megszerettem az Ír népet, ha lehet ilyet mondani, mert tényleg nagyon pozitív élményeim voltak. Ahogy leszálltam a repülőről megkérdeztem egy buszsofőrt, hogy merre kell mennem és már az nagyon pozitív volt, hogy nagyon barátságosan és részletesen elmagyarázta, hogy hogyan kell menni. A L’arche-ban egyébként az is speciális, hogy ott, egy nagyon vegyes nemzetközi társaság volt. Tehát azt én nem mondhatom, hogy írekkel dolgoztam együtt, mert az asszisztensek közül mindenki külföldi volt, és az ott dolgozók között is voltak külföldiek, Amerikából, Franciaországból. Így ezért ez egy elég speciális helyzet volt, és azért is sajátos volt, mert itt azt gondolom, hogy alapvetően nyitottabb, befogadóbb emberek dolgoznak, mint másutt. Eleve az, hogy itt beköltöztem egy családi házba, akkor nagyon törekedtek arra, hogy azt érezzem, hogy ez az én új otthonom, és tényleg nagyon pozitívak voltak.

WP_20150408_021

  • És amikor kimentél az utcára, és az ír néppel találkoztál, akkor milyen benyomásaid voltak?
  • Az is nagyon pozitív. Mi sokat voltunk vendéglőben, vagy bowlingozni, vagy akár boltban vásárolni, és ott nagyon-nagyon barátságosak voltak velünk a helybeliek. Ha bementünk egy étterembe, akkor rögtön odajöttek, hogy hova szeretnénk ülni, és olyan nagyon mosolygósak voltak az emberek. Én ezt olyan természetesnek éltem meg, és ez nem egy ilyen műmosoly, szóval, amikor hazajöttem, volt egy eléggé éles kontraszt érzésem, hogy itt elmentem a bankba ügyet intézni, és nagyon rossz kedvű volt a banki alkalmazott, és nagyon nem volt segítőkész. Ír országban pedig pont az ellenkezőjét tapasztaltam, ott tényleg nagyon segítőkészek voltak az emberek. Ott például nagyon elevenen él a kocsma kultúra. Teljesen bevett dolog, hogy spontán elkezdenek veled beszélgetni. Gyakran megkérdezték, hogy honnan jöttünk, elmondtuk, ők meg elmondták, hogy sok lengyel él Kilkennyben, és, hogy teljesen jóban vannak velük, hogy milyen jó munkaerők. Egyébként Kilkenny az 5. legbarátságosabb város díjat is megkapta.
  • Te még a nagy népvándorlási hullám előtt hazajöttél, de azért kíváncsi lennék, hogy voltak-e arabok, tehát az arab népesség jellemző volt-e Írországban?
  • Lehet, hogy Dublinban igen, ott csak kétszer vagy háromszor voltam, de nincs ilyen emlékem. Dublinban egyébként magyarok is sokan vannak, tehát konkrétan volt olyan, hogy így elmentünk valahová kirándulni, és így hallottunk magyar szót.
  • Na, most ugye Te fiatal vagy még, és járod tovább az iskolát, de mégis megfordult-e a fejedben, hogy Írországban, vagy akár csak általában külföldön hosszabb időt is el tudnál tölteni, netán letelepedni?
  • Az az igazság, hogy én nagyon kötődöm Magyarországhoz. Amikor kikerültem Írországba, akkor nagyon erősen éreztem, hogy ez az én életemben, csak egy ideiglenes állapot, és én majd mindenképpen visszajövök majd Magyarországra. De, azt azért el tudnám képzelni, hogy egy-két évet ott fogok még tölteni. Nagyon hiányzott a nagyváros, Budapest is, az itteni pörgés. Nem szabad elfelejteni, hogy Írországban egy kisvárosban éltem. De, hosszútávon a családomat és a barátaimat nem szeretném itt hagyni, és családot is itt szeretnék alapítani, a gyerekeimet is itt szeretném felnevelni.

 Zsille Ákos

 

      

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s