Éjszaka a bárban

Sötét éjszaka volt. A Holdat felhők takarták, és az utcai lámpák halovány, sárga fénykörében inkább csak a kövér esőcseppeket lehetett látni. Esett, már harmadik napja, minden egyes éjjelen.

Betértem a sarki bárba, és letettem az ajtóhoz közel az esernyőmet száradni. A pult mögötti ember, egy nagydarab, mogorva fickó, aki inkább nézett ki hentesnek, mint pultoslegénynek, odaköszönt.

– Jó estét, Mr. D’Arcy!

– Jó estét, Fred! – válaszoltam.

– Esik? – kérdezte, mialatt lustán törölgetett egy poharat.

– Mintha dézsából öntenék. – mondtam neki egyetértően. Odaültem a pulthoz, és a puhakalapomat magam mellé tettem.

Esik
Esik

– Látszik is a forgalmon. – sóhajtotta Fred. – Ha maga nem lenne, Mr. D’Arcy, lehúzhatnánk a rolót.

– Akkor adja gyorsan a szokásosat. Egy törzsvendéget nem illik megvárakoztatni.

A pultos elvigyorodott, és kitöltött nekem egy szép pohárral a kedvenc whiskymből. Egy hajtásra lehúztam. Égette a torkom, de melegített is. Köhintettem, aztán intettem neki.

– Ez jó.

Tudta, mi a dolga. Teletöltötte megint a poharat. Aztán köszönt.

– Jó estét, hölgyem!

Már éppen felfortyantam volna erre a nyilvánvaló arcátlanságra, hiszen az ital erős volt, nagyon erős és férfias, és senki sem mondhatja arra, aki legurít belőle egy egészséges pohárral, hogy hölgy lenne. De a köszönés nem gúny volt, és nem is nekem is szólt. Hanem a nőnek.

Kalapját mélyen a szemébe húzta, így csak vastag, érzéki ajkait láttam, amelyeket alaposan kiemelt egy mélyvörös rúzzsal. Ruhája alapján az előkelő negyedből jöhetett, ami itt kezdődött a következő sarkon. Valószínűleg valami unatkozó, jómódban élő háziasszony, az egész nap robotoló férjével, és az odahaza üvöltő fiaival. A teste formás volt, megközelítőleg az ízlésemnek megfelelő, de szemmel láthatóan nem vett tudomást rólam.

Leült, vagy három székkel odébb, szintén a bárhoz, és halkan megszólalt.

– Adjon valami erőset!

Fred levett a polcról valami nevetségesen alacsony alkoholtartalmú likőrt, és kitöltött egy kicsi pohárkával. A nő ránézett, és megismételte.

– Adjon valami erőset. Ez itt semmi.

Fred megvonta a vállát, és elővette az én whiskys üvegemet. Töltött belőle, és letette a nő elé. Az felhajtotta az egészet, egyetlen slukkra. Köhintett vagy kettőt, és biztos voltam benne, hogy belől majdnem megfullad, de nem akarja előttünk mutatni. Kocaivó!

– Még egyet! – mondta, és a pohárra mutatott. Idejét láttam, hogy beleavatkozzak a történetbe.

– Ezt írja az én számlámra! – mondtam félhangosan.

Fred máris tudta, miben sántikálok. Nem egyszer játszottuk már el ezt. A pultos kacsintott egyet észrevétlenül, aztán határozott hangon szólt rám.

– Kérem, uram! De van rá fedezete?

– Van. – bólintottam, és odadobtam közém és a nő közé a pultra az ACM Wallet-emet. A pénzklip legalább háromszáz dollárt szorított a kártyatartóhoz. Fred bólintott.

– Köszönöm, uram!

A nő tekintete lassan a Walletre vándorolt. Csak nézte a finom, hűvös vonalakat, a gravírozott monogramot, az egyértelmű jelekkel ellátott gombokat. A keze ösztönösen megindult a kártyatartó felé. Azután megállt, és rám nézett.

A nő
A nő

– Megnézhetem?

– Tessék csak. – feleltem közömbösséget mímelve.

– Szép. Hűvös. Megbízható.

– Mint a gazdája.

– Hol szerezte?

– Messze innen. Tucsonban.

– Maga ott is járt?

Eltettem a Wallet-ot, a belső zsebembe, a szívem fölé, és csak azután válaszoltam:

– No igen. Jártam Tucsonban.

Egy órával később, szinte pontban éjfélkor, már mindent tudtam róla, amit tudni érdemes. Valóban a gazdag negyedből jött, Irene-nek hívták, és volt egy férje, akivel nagyon összekapott ezen az estén. A férj elrohant, ő pedig nem tudott otthon maradni, levegőznie kellett. Így keveredett ide, a bárba. És az ACM Wallet trükkömmel felkeltettem a figyelmét. Azt mondta, amint meglátta tudta, hogy egy határozott, racionális férfival van dolga, aki tudja, mit akar az élettől. Nem ábrándítottam ki. Egy egyéjszakás kaland kedvéért nem fogom elmondani az élettörténetemet.

– Most már… mennem kell. – mondta lágyan, és rám nézett. Pontosan tudtam, mi jár a fejében, mert nekem is az járt.

– Elkísérem – ajánlottam fel, és ő nem tiltakozott.

Az eső kitartóan hullott. Ahogyan kiléptünk az utcára, kinyitottam az ernyőmet, és ő belém karolt, olyan természetességgel, mintha mindig is ezt tettük volna. Ötven méterrel odébb, egy kiégett gázlámpa biztonságos sötétjében pedig hirtelen hozzám simult, és amikor feléje fordultam, a számra tapasztotta a száját.

Nem mozdultunk hosszú, hosszú ideig, csak élveztük a helyzetet, mint két diák, aki életében először jön rá a csók ízére. Aztán megint belém karolt, és annyit mondott:

– Gyere fel hozzám.

– És a férjed?

– Á, ismerem már az elmebeteg gondolatait. Most meg akar büntetni, és nem jön haza, majd csak holnap délután, munka után. Elment az anyjához, és ott alszik. Gyere!

Megfogta a kezemet, kilépett az ernyő alól, és nem törődve azzal, hogy a lassan, de könyörtelenül hulló esőben hamarosan bőrig ázik, húzni kezdett az otthonuk irányába. Hagytam, hagy tegye. Talán ez már az előjáték nála. Nem szabad megzavarni.

Ezen a kései órán már senki sem járt az utcákon. Ezért lepett meg a homályos alak, aki hirtelen felbukkant előttünk, mintha a semmiből lépne elő. Hajadonfőtt állt az esőben, sötét felöltője nyitva, alatta az inge kilógott a nadrágjából. És a kezében egy pisztolyt tartott.

A pisztolyos férfi
A pisztolyos férfi

– A férjem! – kiáltott fel a nő. Mintha a moziban ülnék, és a gépész nem forgatná elég gyorsan a tekercset, olyan lassan mozdult minden.

A férj felemelte a pisztolyt. Irene ellökte a kezemet, és a fickó felé rohant, majd megpróbálta kicsavarni a kezéből a fegyvert. De az baljával eltolta a nőt, és zavartalanul célzott rám azzal az irdatlan mordállyal. Láttam, ahogyan rögzül a fegyver csöve a célon, és észrevettem az apró füstpamacsot is, ami kiszállt onnan, a halálos golyóval együtt.

Hatalmas ütést éreztem a mellkasomon, és hanyatt zuhantam. Hallottam, ahogyan Irene sikoltozik, és a férfi elrángatja onnan őt. Hamarosan elhaltak a lépteik, talán bejutottak a házukba, vagy egyszerűen csak túl messzire értek ahhoz, hogy a kopogó esőben meg tudjam különböztetni az ő sietős lépteiket a járdának ütköző vízcseppek apró csattanásaitól.

Minden elcsendesedett. Lassan felültem. Tudtam, hogy a nyugalom csak látszólagos. Ezen a környéken egy pisztolylövésnek nagyobb a visszhangja, mint arrafelé, amerre én lakom.

Felálltam, és visszamentem a bárba. Fred továbbra is egyedül törölgette a poharakat. Kissé meglepődve nézett rám, talán azon gondolkodott, mi nem jöhetett össze a nővel, ami miatt ilyen gyorsan visszaértem. Leültem a bárpult mellé, és csak mutattam, hogy inni kérek.

Elém tette a szokásos, kedvenc whiskymet. Egy kortyra felhajtottam, és ismét rámutattam a pohárra. Teletöltötte ismét, mire megismételtem a produkciót.

– Meséljen már, ember! – szólalt meg Fred. – Nem bírom a titkolózást! Mondja, mi történt?

Benyúltam a zakóm zsebébe, és elővettem az ACM Walletet. Apró horpadás jelezte a helyet, ahol a pisztolygolyó eltalálta, hogy gellert kapva, ártalmatlanul zúgjon el utána a testem mellett. Kettőt vagy hármat koppantottam az asztalon a kártyatartóval, és közben eszembe jutott Irene haja, szeme, a szájának az íze. Aztán annyit mondtam:

– Ma éjjel valami majdnem eltalálta a szívemet.

És Fred szomorúan bólogatva törölgette tovább a poharakat.

– noir –

Hozzászólás